A jura halfosszíliák azt találták, hogy halálra fulladtak, miközben megpróbálták lenyelni egy fosszilis tintahalat

A jura kori fosszíliákból kiderült, hogy a Tharsis nemzetségbe tartozó halak fulladásos halált haltak, amikor megpróbáltak táplálkozni a kihalt belemnites nevű tintahalak úszó maradványairól. Ez a felfedezés segít jobban megérteni az őskori tengeri ökoszisztémákat és azok párhuzamait a mai környezeti problémákkal.

Nem minden, ami úszik, ehető, és ez bizonyos jura korihalottakra is vonatkozik. Az ősi Solnhofen-szigetcsoport vizein, körülbelül 150 millió évvel ezelőtt, egy Tharsis nevű hal váratlan és végzetes hibát követett el. Ezek az állatok, amelyek általában apró, lebegő szervezetekkel táplálkoztak, meghaltak, amikor megpróbálták lenyelni a fosszilis tintahalak, a belemnitesek úszó maradványait. A furcsa nem csak a végkifejlet, hanem az is, hogy a történet hogyan fagyott meg az időben, és hogyan került rögzítésre kivételesen jó állapotban megmaradt fosszíliákban.

A Scientific Reports folyóiratban Martin Ebert és Martina Kölbl-Ebert által publikált tanulmány egy szokatlan és tragikus jelenséget tárt fel: több Tharsis példányt találtak belemnitesekkel a szájában és a kopoltyúiban. Ezek a tintahalak már halottak voltak, és lágy szövetmaradványokkal borítva vagy algákkal és baktériumokkal fedve lebegtek. A halak, akiket a szaguk vagy textúrájuk vonzott, megpróbálták megenni őket. Az eredmény végzetes volt: nem tudták kiköpni őket, és megfulladtak. A szerzők szerint „miután a belemnita rostrumát a szájukba szívta, már nem tudták eltávolítani ezeket a halálos tárgyakat”.

Egy rendkívüli fosszilis lagúna

Az Eichstätt-Solnhofen régió, a mai Bajorországban, híres a fosszíliák rendkívüli megőrzéséről. A késő jura kori lagúnák fenekének körülményei – magas sótartalom és alacsony oxigénszint – megakadályozták a bentikus élet jelenlétét. Ugyanakkor ezek a körülmények lehetővé tették, hogy az elhullott állatok millió évekig változatlan állapotban maradjanak.

A kutatócsoport több mint 4200 Tharsis-fosszíliát vizsgált meg. Ez a sugárúszójú hal gyakori volt a területen, maximális hossza 27 cm volt, és tápláléka apró planktonokból állt. Bár táplálkozási szokásait mikro-húsevőként azonosították, még soha nem dokumentáltak olyan esetet, hogy ilyen látszólag alkalmatlan zsákmánytól fulladt volna meg.

A belemnitesek pedig csontvázas fejlábúak voltak, amelyeknek hegyes, csúcsos belső csontvázuk volt. A solnhofeni lelőhelyeken mintegy 120 belemnites példányt találtak, amelyek közül soknak a felső részén puhatestűek tapadtak, ami arra utal, hogy haláluk után egy ideig lebegtek, mielőtt elsüllyedtek.

Észlelési hiba vagy evolúciós csapda?

Az összes vizsgált fosszílián megismétlődik a minta: a belemnita rostrumja behatol a szájba, áthatol a hal kopoltyúin, de soha nem éri el a gyomrot. Ez arra utal, hogy a hal nem tudta teljesen lenyelni a tárgyat, és ki sem tudta köpni. „Miután átjutott az első szűkületen, valószínűleg könnyebb volt tovább szopogatni, mint visszafordítani a folyamatot” – magyarázzák a szerzők. A rostrum, egyfajta kemény, hegyes belső tengely, amely a belemnit csontvázának része volt, az egyetlen rész, amely általában megkövesedik.

A legfontosabb, hogy valószínűleg a belemnit alakja volt a baleset közvetlen oka. Éles szerkezete, középen kiszélesedő és széles üregben végződő – úgynevezett phragmocone – megakadályozta, hogy a tárgy teljesen átjusson a hal száján. Ez a kiszélesedés dugóként működött.

Ráadásul a lebegő tetemek algákkal és baktériumokkal borított felülete még inkább megtévesztővé tette őket. Ma már tudjuk, hogy a tengeri műanyag, amikor biofilm borítja, olyan szagokat bocsát ki, amelyek vonzzák a halakat, és elhitetik velük, hogy táplálékról van szó. Valami hasonló történhetett a Tharsis-szel is millió évvel ezelőtt.

Fosszíliák, amelyek a halál történetét mesélik

A tanulmány legalább négy fosszíliát dokumentál különböző gyűjteményekből – például a pittsburghi Carnegie Múzeumból és a németországi Bergér Múzeumból –, ahol a belemnita tökéletesen illeszkedik a hal szájüregébe. Az egyik példányon még egy kagyló is látható, amely a phragmocone-hoz tapad, ami megerősíti, hogy a fejlábú már régóta halott volt, és lágy szövetei már lebomlottak .

Ez a lelet cáfolja az aktív ragadozásra vonatkozó hipotéziseket: a Tharsis nem vadászott belemnitekre. Ehhez sem fogazatuk, sem anatómiai felépítésük nem volt megfelelő. Táplálkozásuk szopáson alapult, nem pedig a zsákmány széttépésén. Valószínűbb, hogy ez egy úszó tárgyakon történő táplálékkereső viselkedés volt, hasonlóan a mai halakhoz, amelyek szuszpendált szerves anyagokat fogyasztanak.

Ráadásul minden esetben a halak fiatalok voltak, szájuk elég nagy volt ahhoz, hogy a belemnit csúcsát befogadja, de a szélesebb részét nem. Miután befogták, a halak megpróbálták a tárgyat a kopoltyúkon keresztül kiadni, de sikertelenül. Az eredmény mindig ugyanaz volt: a víz áramlásának elzáródása és fulladásos halál néhány órán belül.

A paleontológiai leleten túl

Ez a tanulmány bepillantást enged a múlt táplálkozási kölcsönhatásaiba, de párhuzamokat is felvet a mai problémákkal. Ahogy a jura kori halak a lebegő tetemeket tápláléknak nézték, sok mai tengeri faj is összetéveszti a műanyagokat élő zsákmányokkal, illatuk vagy alakjuk miatt. Ez arra emlékeztet, hogy a táplálkozási hiba, még ha véletlen is, végzetes lehet.

Ökológiai szempontból is tanulságos. A Tharsis bőséges előfordulása és a belemnitesek ritkasága arra utal, hogy ez egy ritka, de elég jól dokumentált eset volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az ilyen halálos események fosszilis formában való megőrzése rendkívül ritka, ami még értékesebbé teszi ezt a dokumentációt.

Végül, az a tény, hogy ez a halálos csapda egy véletlenek láncolatának eredménye – a belemnita anatómiai alakja, a hal viselkedése, a lebegés és az üledékesedés körülményei – a leletet egy időkapszulává teszi a jura kori tengeri ökoszisztémák fejlődéséről.

Szofi Contu/ author of the article

Szofi vagyok, hasznos life hackeket és praktikus tippeket írok, amelyek segítenek a mindennapi életben egyszerűbbé tenni a dolgokat!

Szofi lifehack ⚡