A bitcoin újra emelkedik, és vele együtt a kísértés, hogy összekeverjük az árat és az értéket. Intézményesítésről, a piac érettségéről, új menedékformákról beszélnek. De nincs semmi új abban, ami történik. Sem mint eszköz, sem mint jelenség. Amit most látunk, az egy buborék hivatalossá válása: nem azért, mert az ára az egekbe szökik, hanem mert normalizálódik a jelenléte a portfóliókban, jelentésekben és tőzsdei alapokban, mintha az elismerés elegendő lenne az objektum természetének igazolásához. A szabályozók és felügyelők úgy döntenek, hogy elfogadják. Nem azért, mert meg vannak győződve az hozzáadott értékéről, hanem inkább óvatosságból és a rendteremtés szükségességéből.
A paradoxon nyugtalanító: egy eszköz, amely nem generál cash flow-t, nem szolgál fizetőeszközként vagy számítási egységként, és nincs valódi alapja, csak a saját önkényes hiányossága, úgy kezelik, mintha a pénzügyi rendszer előrelépése lenne. De nem az. A bitcoin nem old meg feszültségeket, nem bővíti a jogokat, nem javítja a hatékonyságot. Technológiája (a distributed ledger, vagyis a distributed ledger) valóban egy már számos területen alkalmazott újítás, de a pénzügyi része továbbra is megalapozatlan. Csak egy vágyat elégít ki: spekulálni valamivel, ami bármit ígér. Logikája önreferenciális: emelkedik, mert emelkedik, mint a piramisjátékok, amelyek addig prosperálnak, amíg senki sem száll ki idő előtt.
A „digitális arany” címke rosszul öregedett. Az arany egy valós eszköz, amelynek fizikai és ipari kereslete van, történelmi monetáris funkciója és objektív fegyelmet előíró termelési költségei vannak. A bitcoinnek nincs hasznossága, történelme és gazdasága. Csak narratívája van, mint oly sok mindennek manapság. És ebben rejlik az ereje. Ami emelkedik, az a történet, nem az eszköz. Ezért beszélünk felvilágosult buborékról: nem azért, mert racionális, hanem mert kifinomult. Nem a tudatlanságon alapul, hanem egy gondosan megfogalmazott illúzión, amely technológiával, pénzügyi zsargonnal és most már intézményi elismertséggel is fel van ruházva.
A felvilágosodás idején az eszmék a szabadságra törekedtek. Ma a liberalizmus zászlóvivői nevetségesek. Itt a racionalitás látszatával leplezik a pénzügyek kudarcát a kockázat esztétikája előtt. Valószínűleg sok eladó nem hisz a bitcoinban; azok pénzében hisznek, akik hinni akarnak. Az amerikai felügyeleti hatóság, az SEC, nem támogatja alapjait; csak a elkerülhetetlent szabályozza. Nem azért intézményesül, mert hasznos, hanem azért, mert túl nagy lett ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. De ez nem stabilitás, hanem önelégültség.
Az úgynevezett stabil kriptovaluták (stablecoins) teszik teljessé a képet. Kevésbé volatilis pénznemként mutatják be őket, de sok esetben átláthatatlan tartalékoktól és olyan pénzügyi struktúráktól függenek, amelyek ugyanolyan bizalmi kockázatnak vannak kitéve, mint bármely rosszul szabályozott pénzügyi szereplő. Ezek átcsomagolt dollárok, az eredeti kibocsátó ellenőrzése és átlátható felügyelete nélkül, és a spekulatív ökoszisztéma fenntartásán kívül nincs más egyértelmű funkciójuk.
Ez az egész ciklus nem technológiai fejlődés. Jele annak, hogy a pénzügyi rendszer, ahelyett, hogy innovatív lenne, saját túlkapásainak túszává vált. Az alaptalan kockázatot jutalmazzák, az átláthatatlanságot normalizálják, a volatilitást dinamizmusként ünneplik. Tapsolnak annak, amit korábban kijavítottak volna. És ami még súlyosabb: figyelmen kívül hagyják, hogy az erőforrások termelékenység nélküli eszközökbe történő átirányítása aláássa a tőke hatékony allokációját, amely az egyik kevés konszenzus, amely még a modern gazdaságot összetartotta.
Itt nincs forradalom. Van menekülés. Nem a jövőbe, hanem egy jövedelmező absztrakcióba, amíg az tart. Az felvilágosodás módszeresen kereste az igazságot. Ez a buborék viszont csak a vágy törvényére szorul: sem szerelemre, sem bizonyítékokra, csak az árra.
