Egy átlagos halászati nap Észak-Finnországban olyan élménnyé vált, amely aligha fog kitörlődni egy fiatal halász emlékezetéből. Avery, egy 12 éves fiú, mint oly sokszor máskor, az Ounasjoki folyón horgászott Észak-Finnországban, amikor valami nagy megrántotta a horgászbotját. Ügyesen és nagyapja segítségével sikerült kihalásznia a 5 kilós csukát, eddigi legnagyobb fogását. De a leginkább nem a hal mérete volt lenyűgöző, hanem az, amit benne találtak.
„Azon tűnődtem, miért olyan kövér” – mesélte Avery a finn Ilta Sanomat lapnak. A válasz akkor derült ki, amikor kibelezték: a csuka egy egész kiskacsát evett meg. „Kicsit megdöbbentem” – ismerte el a fiú, miután meglátta a hal gyomrában a bomló állatot.
A lelet, bár ritka, a szakértőket nem lepte meg teljesen. Anna Kuparinen, a Jyväskylä Egyetem vízi környezetvédelmi professzora, akit a lap megkérdezett, szerint a csuka született ragadozó, változatos étrendjéről és mindenféle zsákmányt leső képességéről ismert. „Halakat találni egy csuka gyomrában nem ritka, de madarakat nem annyira” – magyarázta Kuparinen. „Mégis, ha egy fiatal kacsa rossz időben úszik, így végezheti.”
A természetnek nincsenek szűrői
Ez az eset, bár anekdotikus, egyáltalán nem szokatlan a természetben. Itt, az Ibériai-félszigeten is vannak olyan vízi ökoszisztémák, amelyek olyan fajoknak adnak otthont, amelyek madarakat, kisemlősöket, kétéltűeket és hüllőket is képesek felfalni.
Az ilyen viselkedés egyik fő szereplője Spanyolországban éppen az európai csuka (Esox lucius), egy idegen faj – vagyis nem őshonos – amelyet évtizedekkel ezelőtt sportcélokra telepítettek be. Jelenléte megszilárdult a félsziget északi és középső részén található víztározókban, folyókban és tavakban, mint például a Riaño víztározó Leónban vagy a Tormes folyó Salamancában.
Ez a hal szájában éles fogakkal és rugós csapdaként működő állkapoccsal rendelkezik, amellyel másodpercek alatt képes befogni és lenyelni zsákmányát. Bár szokásos tápláléka kisebb halak, kétéltűek és rákok, nem ritka, hogy vadászik a part közelében egyedül úszó tőkés réce- vagy szürke gém fiókákra. A Vadászati Erőforrások Kutatóintézete (IREC) több jelentésében is dokumentálta ezt a fajta ragadozást a la manchai vizes élőhelyeken.
Még megdöbbentőbb az óriás harcsa (Silurus glanis) esete, egy másik invazív faj, amely különösen az Ebro folyóban fordul elő, ahol jelentős ökológiai zavarokat okozott. Egyes tanulmányok, mint például az ökológiai folyóiratban, a Willey-ben megjelent „Ecology of Freshwater Fish” (Édesvízi halak ökológiája), megerősítették, hogy a harcsa nem csak halakat eszik: étrendjében kacsák, vízi patkányok és akár galambok is szerepelhetnek. Sőt, filmeztek már harcsaokat, amelyek részben kiugrottak a vízből, hogy elkapjanak a parton ülő madarakat.
Természetes viselkedés egy idegen környezetben
Ezek a jelenetek, bár biológiai szempontból természetesek, jelentős egyensúlyhiányt okoznak, ha a ragadozók nem őshonosak. A betelepített fajok, mint a csuka vagy a harcsa, sok esetben nem rendelkeznek természetes ellenséggel, ami lehetővé teszi számukra a gyors elterjedést és a táplálkozási láncok megváltoztatását.
Különböző szervezetek, mint például az Ebro Hidrográfiai Konföderáció és az Iberiai Iktioológiai Társaság (SIBIC), évek óta figyelmeztetnek ezeknek a halaknak a terjedésére és hatásukra a helyi állatvilágra. Ezért egyes autonóm közösségekben tilos olyan fajok, mint a csuka, kiengedése, és halászatukat még ösztönzik is, hogy megakadályozzák terjedésüket.
