A világ egyik legnagyobb tójának kiszáradása az egyik legnagyobb emberi katasztrófa, amely valaha a Földön történt.60 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában, az Aral-tó több mint 1000 köbméter vízzel borított területet foglalt el. Kezdetben alacsony sótartalmú, a világ harmadik legnagyobb tava volt, de az 1960-as évek elején kezdett kiszáradni. A tó két fő folyójának, az Amu Daria és a Syr Daria vízének a Szovjetunió által pamutültetvények felé történő elterelése volt az első lépés a tó eltűnéséhez.
A sivatagi éghajlat sem segített. A magas hőmérséklet elősegítette a tó párolgását, azonban az Aral-tenger kiszáradása a hidegháború végén, a 2000-es évek elején jelentősen felgyorsult. A gyapotültetvények folyamatos terjeszkedésével egyre több vizet vontak ki a tóból és a közeli folyókból. 2008-ban a tavat gyakorlatilag üresnek nyilvánították, csak két sós tócska maradt a medence alján.
A katasztrófa közel 200 km mélységet ért el
Az Aral-tó eltűnése, amely Kazahsztán és Üzbegisztán határán található, ökológiai katasztrófa volt, amely megrázta a világot, különösen a hidegháború idején. Jelenleg egy kínai-amerikai csapat, élén Teng Wang-gal, a Pekingi Egyetemről, egy felfedezést tett, amelyet a New Scientist tett közzé, és amelyben elmagyarázza, hogy az emberi katasztrófa a tó sziklás medrében elérte a 190 km mélységet.
Teng Wang csapata által végzett kutatások folyamatos emelkedést tártak fel az Aral-tenger területén. Ezenkívül változásokat figyeltek meg a szikla mélységében és néhány rendkívüli tulajdonságot a tó alját borító sziklás mederben.
Sylvain Barbot, a csapat egyik amerikai kutatója a New Scientistnek adott interjúban elmondta, hogy „az a tény, hogy az ember képes olyan dolgot tenni, ami hatással van a Föld felső köpenyére, elég figyelemre méltó”. Ennek ellenére a csoportot továbbra is megdöbbenti az a felfedezés, hogy az emberi tevékenység következtében csaknem 200 km mélységben pusztult el a Föld kéregének egy része.
Mi történik az Aral-tó fenekén?
A kínai-amerikai csapat 2016 és 2020 között végzett kutatásai megerősítették, hogy folyamatos emelkedés tapasztalható a tó alatti sziklaalapban. Az Aral-tó eltűnése előtti években a tóban található folyadék nyomást gyakorolt az alatta lévő sziklákra, és egy mélyedést alakított ki. A víz elpárolgásával ezek a sziklák kezdtek felemelkedni.
A négyéves kutatás során évi 7 milliméteres emelkedést figyeltek meg az Aral-tó medencéjének középső részén, és körülbelül 5 millimétert a tó egykori partja közelében. A Nature Geoscience folyóiratban közölt információk ellentétben állnak a skandináv országok felszínének emelkedésével.
Ez a jelenség jelentősen magasabb, mint az észak-európai egykori kontinentális gleccserek alatt mért értékek, amelyek gyakorlatilag változatlanok maradtak. Bár az északi országokban 8–16 mm-es éves emelkedést regisztráltak, ezek több mint 10 000 évesek, míg az Aral-tengeren bekövetkezett jelenség csak tíz évre nyúlik vissza.
A tó felszíne alatt található sziklaalap gyors helyreállását a kutatók elsősorban a kőzet „gyengeségének” tulajdonítják. Ez a tulajdonság a 130–190 km mélységben található kőzetek meglepően alacsony viszkozitásának következménye.
A tudósok felfedezték, hogy az Aral-tenger sziklás medre tízszer rugalmasabb, mint a normális. Ez a jelenség azt eredményezi, hogy megszilárdulásuk ellenére nem olyan szilárdak, mint a többi kőzet, ami megkönnyíti gyors emelkedésüket.
